Az alkimista szobáját izzadság és halálszag járta át. Patrik a tűz mellett ült, és futó pillantásokat vetett az ágyon fekvő öregemberre. Várta az utasítást, de eddig egy szó, nem sok, annyi sem hagyta el a száját. Nem avat mesterré – gondolta magában. – Meghal, mielőtt az est leszáll. Ahogy a nap lassacskán ereszkedett, Patrik úgy húzódott egyre közelebb a székkel. Csak egy szó, egy apró varázslat hiányzik ahhoz, hogy beteljesüljön a végzete.

– Mester – próbálkozott, és megfogta az idős ember karját. Válaszul csak egy elkeseredett pillantást és egy mondatfoszlányt kapott, amit meg sem szeretett volna hallani.
– Csalódtam – nyögte a mester erőtlenül. – Argen megmondta előre… 

Patrik meg akarta kérdezni, hogy benne csalódott-e, de a mester szeme addigra becsukódott, és nem nyílt ki többé. A lélegzete is szinte elhalt, már alig-alig mozdult a mellkasa.

– Meghalt? – kérdezte az egyik szobalány, mire a másik megrázta a fejét. – Még nem, de már nincsen sok neki hátra. Nem kell ezt végignéznie uram, mi vele maradunk a legvégéig.
– Maradok én is – sóhajtotta Patrik, és visszatelepedett a tűz mellé.

Reménykedett benne, hogy tanítója még utolsó erejével tesz valamit, ami segíteni fogja őt abban, hogy megtudja, hogyan tovább, de erre egyre kevesebb reményt látott.

Az öregember mellett lebegő bölcsek köve már csak halványan derengett. Patrik szánakozva nézett rá és felidézte magában az egykori hatalmát. A vörösen izzó fénynyalábok, amik pár héttel korábban még erőteljesen áramlottak, most lassú, vontatott mozdulatokkal haladtak előre. 

Amikor az utolsó nyaláb is körbe ért, a kő elfeketedett, és darabokra tört. Ugyanabban a pillanatban a mester egy utolsó sóhajjal kilehelte a lelkét.

– Most menjen – suttogta a szolgálólány, és magára terítette a fekete fátylat. – Odakint jobb lesz, majd meglátja. Isten önnel, uram!

A friss levegő üdítően hatott ugyan, de Patrik szíve nehezebb lett, ahogy kilépett a napfényes utcára. Mögötte halk kattanással bezárult az ajtó, s ezzel az ő életének egy része is lezárult. A mestere, akinek keze kezdetektől fogva a megváltást ígérte, most magára hagyta őt a reménytelenség és bánat pusztaságában. Nem emlékezett már, hogy miért jött ide, és arra sem, hogy mit akart mondani, csak annyit érzett, hogy elveszített valami nagyon fontosat.

Kudarcot vallottál. Ez volt az utolsó szava hozzá. Minden, amit tett, minden gyötrelem és fájdalom, minden kín keserves éjszaka, minden hiába volt. Kudarc. Hogy vallhatott kudarcot, amikor valójában azt sem tudta, hogy mi a feladata? Megígérte Sommerville-nek, hogy megvédi a lányát. Megesküdött rá az istenek és az emberek színe előtt, és meg is tette. Soha nem hagyta el egy pillanatra sem. Minden mozdulatát, minden lélegzetvételét követte, mégis kudarcot vallott.

Dühében belecsapott a falba, ami enyhén behorpadt az ökle nyomán. A bütykeinek helyén egy-egy véres folt maradt, de Patrik tudomást sem vett róla. Legalább marad valami utána ezen a nyomorult helyen. Ezzel a gyötrő gondolattal el is indult a falu széle felé, de két lépést sem tett meg, máris eszébe jutott, hogy hová indult eredetileg, mielőtt a szolgálók berángatták a házba. Elsáért.

A labor lángokban állt, mire odaért.